Mostanában egyre többet hallom a környezetemben azt a mondatot, hogy: én nem hallgatok magyar zenét. Mikor megkérdezem tőlük, hogy miért, csak azt a választ kapom, hogy unalmas. De nem csak a hazai előadókkal bánnak nagyon sokan ilyen mostohán, hanem a magyar szavakkal is.

A tetszik szó helyett inkább a „lájkolom” kifejezést (ha nemezhetjük egyáltalán kifejezésnek ezt a förmedvényt) használják, ha pedig valamit viccesnek, humorosnak tartanak a LOL internetes szlengből vett rövidítést vetik oda. És kérdezem én a szalonna miért bacon, az anya pedig miért mutter? Semmi értelmét nem látom, miért kellene ezeket az idegen nyelvekből átvett kifejezéseket használnunk? Talán menőbbnek látszódhatunk tőle? Semmi esetre sem, inkább szomorú, hogy így bánunk a szavakkal. Kétség kívül, mai világban nagyon fontos, hogy beszéljünk idegen nyelveket, de az is legalább ilyen lényeges, hogy megőrizzük a sajátunkat. És hasonló módon kulcsfontosságú az is, hogy meghallgassuk a magyar zenekarok dalait, megnézzük a hazai rendezők filmjeit. Ők is ugyanúgy világhírre vágynak, mint a külföldi művészek és az első lépcsőfok ehhez az, hogy itthon érdeklődjenek utánuk. Ha mi, a közönség már rögtön unalmasnak találjuk őket, csak azért mert, hazai alkotások, semmi lehetőségük sincs külföldön ismertté válni. De azt nem értem, ha valami ismert és elismert lesz külföldön, mint például Fliegauf Bence filmje a Csak a szél Berlinalen, akkor miért nem kezdi el érdekelni az emberek nagyobb tömegét is? Hisz ez is világszinten ismert lett, lehetne vele „menőzni”… Minden esetre a lényeg szerintem mindig legyen az, amikor választanunk kell, hogy külföldi vagy magyar, amit Pelikán elvtárs mondott a tanú című filmben: „Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk.”!

Szentgotthárd, 2012. május 25.

Sulics Fruzsina 11.a